2023-ra az egyik célunk, hogy tudatosítsuk mindenkiben, hogy a lomtalanítás nem egyenlő az adományozással
Az első januári munkanap csöndjében élesen csördült meg a telefon. Egy idősebb hangú úr közölte tömören, hogy van egy régi nehéz színes tévéje, amit felkínál, de nem akarja cipelni, mehetünk érte. Óvatosan puhatolózva érdeklődtünk be tudná-e hozni, mert édesanyák vagyunk férfierő nélkül vagy ha elmegyünk érte van, aki felpakolja Timi autójába? Ekkor még nem tudtuk, hogy ez olaj volt a tűzre…
A magát 72 évesnek elmondó úr ordítva szembesített vele, hogy mi a segélyszolgálat vagyunk, ezért kötelesek vagyunk elmenni érte és majd nem hisszük, hogy azt a nehéz tévét ő fogja cipelni…ha nem kell, akkor ezek szerint nincs is szegénység. Letette dühében a telefont.
Anyukák vagyunk kisgyerekekkel, akik korlátozva tudunk 5 után nyitva lenni.
Nők vagyunk, akik nem bírják el a kanapét, mondván, hogy „de csak 2 emeletet kell levinni”.
Emberek vagyunk, akik büszkék arra, hogy sok embernek tudunk segíteni, mégis határokkal, mert kis alapítványként, kis csodáink vannak.
A képen egy kukában landoló adomány látható, amit egy hátrányos helyzetű embernek szánt valaki. Nincs pénz elvinni cipészhez, így ha felajánlanátok, előtte kérjük, javíttassátok. Így ki örülne neki?