A mai nap különös érzéssel tölt el… Ma van az 50. születésnapom. Már óév búcsúztatónál is nosztalgiáztam és magamban átnéztem mi és kik szerepelnek a jelenemben.

Úgy indultam neki az életnek, hogy nem volt, aki higgyen bennem, nem voltak nagy álmaim, csak túléltem a napokat. Most tucat ember – vagy nem túlzás azt mondani, hogy százak hisznek bennem. Nem győzök elég hálás lenni a családomnak, mert általuk lettem az, aki vagyok

Megtaláltam a hivatásom (vagyis inkább ő talált meg engem), lettek álmaim és a semmiből megszületett a harmadik gyermekem, a Tündérpakk Alapítvány.

Végre kezdem úgy érezni, hogy letettem valamit az asztalra és csodás, hogy ilyen emberek vesznek körül! Boldogság!

Útravalóul:

„Egy bölcs tanár egyszer lufikat hozott az iskolába, azt mondta a diákoknak, hogy fújják fel őket, és írják fel a nevüket az egyikre. Miután a gyerekek bedobták a lufikat a folyosóra, a tanár átment a folyosón összekeverve őket. Öt percet kaptak a gyerekeknek, hogy megtalálják a nevükkel rendelkező lufit, de bár őrülten keresték, senki sem találta meg a saját léggömbjét.

Majd azt mondta a tanár, hogy vigyék a hozzájuk legközelebb álló lufit, és adják oda annak, akinek rajta van a neve. Kevesebb mint két perc alatt mindenki a saját lufiját fogta.

A tanár azt mondta a gyerekeknek: ′′ Ezek a lufik olyanok, mint a boldogság. Nem találjuk meg, amikor csak a sajátunkat keressük. De ha más boldogságával törődünk… az végül is segít megtalálni a sajátunkat.”

Ismeretlen szerző